A Yana Toboso nevét dícsérő anime, először 2008 őszén látta meg a napvilágot. Az első évad nagy sikerrel rajtott, Ciel és Sebastian története a legtöbb anime néző szívében győzelmet aratott, ami nem csoda, hiszen nem csak izgalmas, relytéjekkel teli történetett tudhat magáénak, de lévén, hogy Yana a Black Butlert yaoi animének álmodta meg, bőven tartalmaz olyan pillanatokat, amik a lány, fujoshi nézők enyhe fangörcsökkel fogadhatnak. Míg a srácok, a végső csapást várhatjak tördelt kezekkel, addig mi, lányok, szorgalmasan farigcsálhatjuk a fanfictionokat vagy épp egy-egy fanartba fejezhetjük ki abbéli csalódásunkat, hogy az a csók az istenért sem akar elcsattani. 

De csupán ennyi elegendő lenne a sikerhez? Vegyél egy meglehetősen dögös, démoni komornyikot, adj hozzá egy nehezen kezelhető, durcis cuki fiút, és már kész is vagyunk? Természetesen nem. A látszatt ellenére, a Kuroshitsuji sokkal több annál, amennyit első ránézésre láttatni enged. Azt hiszem, nyugodt szívvel jelenthetem ki a lány társaim nevébe, hogy nem csak azért szerettük azt animét, mert a két főszereplő kapcsolata nagyjából olyan számunkra, mint a többi lánynak a Titanic. 
A Kuroshitsuji rengeteg értelmes, lényegi mondanivalóval lett megálldva Yana Toboso által. Sok olyan apró részlet hangzik el Ciel vagy éppen komornyikja - esetleg a második évadban megismerhető Alois Trancy szájából - amik egy életre képesek beleégni az agyadba. Élményt nyújt és közben tanít. Kétségkívül, ehhez az animéhez fel kell nőni. Senkit ne tévesszen meg a főhősünk fiatal életkora, igenis vannak itt olyasmik beágyazva a sorok között, amihez nyitott szemmel és - egy bizonyos értelemben - felnőtt ésszel kell a monitor képernyőjét szemlélni. Ezt saját tapasztalatból is tudom, hiszen jómagam valamikor tizenkét-tizenhárom évesen láthattam az animét először és rengeteg mindenhez vagy értetlenkedve áltam akkorban, vagy csak nem vettem észre azokat a bújtatott mondanivalókat, amiket a mostani tizennyolc éves eszemmel észreveszek és megértek. 

Ha számodra a komoly hangvétel, mély mondanivaló és az elmaradhatattlan feszült hangulat nem elegendő, vagy csak nem szereted az olyan animéket, amik túlságosan szomorkássá varászolják a hangulatod, esetleg a krimivel nem vagy kibékülve, akkor sem kell teljesen búcsút intened a Kuroshitsujinak. Hiszen a lista, amin az anime érdemei sorakoznak, nem ért véget ennyivel. 
Nem kell attól tartanod, hogy az anime komor hangvétele téged is teljesen besavanyít és másra nem is leszel képes, csak ülni a sarokban és előre hátra dülöngélni. Az anime gondosan ügyel arra, hogy ez ne történhessen meg. Így miközben kényelmesen hagy minket bánkódni - például Ciel kegyetlen sorsán vagy épp más eseményeket követően -, gondosan adagolja nekünk a humor faktort is, nehogy a pszichiátrián kössünk ki mély depresszióban. Ráadásul még a tanulságok se túl töményen vannak tálalva tehát emiatt se fájjon a fejed. Igaz, sokkal élvezetesebb ha ténylegesen oda figyelsz arra, mi is történik az epizódok közbe ám ettől függetlenül nyugodtan nézheted szimpla kikapcsólódásként is, egy fáradt nap után. Nem lesz tőle olyan durva migréned, amit három hét múlva se tudsz kiheverni. 

A fent említetteken kívül pedig rendkívüli zenei világgal bír. A zenéjét Taku Iwasaki szerezte, akinek neve leginkább a Noragami valamint a Bungou Stray Dogs című animékből lehet leginkább ismerős . Ezeket ugyan mind a Kuroshitsuji után adta ki kezei közül, ez azonban egyáltalán nem megy jelenlegi animénk rovására. Az OST amiket egy-egy jelenet közben hallhatunk remekül fentartják az anime komolyságát és feszültségét. Sokat segítenek abban, hogy a néző jobban beleélhesse magát az anime különleges világába, átérezhesse a helyzetek komorságát valamint megértse a szereplők hangulatát. A rockosabb hangzású openingek is hasonló funkciót látnak el, egyfajta határvonalat képeztek számomra a valós világ valamint az anime között. Az opening előtt még félig talán azon gondolkodtam, mit fogok kezdeni magammal ha az adott rész végére értem, ám az opening után már semmi ilyen nem kavarkott a fejemben, teljesen átadtam magamat a történetnek.
A kellően szívfacsaró, lírikus endingek erős ellentétben állnak a pezsdítő openingekkel, méltó lezárását képezik egy-egy résznek, és határozottan marandóak maradnak a nézők szívébe. Ami engem illet, ezt leginkább a Kagayaku Sora no Shijima ni wa címet viselő ending alapján élem át, amit a második évad végeit zárja. Mai napig ha meghallom azokat a már jól ismert hangokat, eszembe jutnak a hozzá köthető jeges pillanatok és magukba burkolnak azok az érzések, amik akkor is. 

Az összes pozitívum ellenére, amit talán nap estig lehetne sorolni, a Kuroshitsuji szíve lelke a karaktereiben dobog. Ez az igazi oka, amivel magával ragadó. Két évada alatt négy főszereplőt kapunk, akik olyan széles ellentében állnak egymással akár a víz és a tűz, valahogy mégis összekapcsolódnak. A karakterek nem szélsőségesen jók vagy rosszak, mindegyikben ott a jing és jang egyensúlya, ami kiemelkedően emberivé, szerethetővé teszi őket. Személy kedvencem Ciel és Alois volt habár sokan inkább a Sebastian imádók táborát erősítik. A lényeg az, hogy mindenki találhat itt olyasvalkit, akibe legalább kicsit magára ismer, akit igazán a szívébe tud zárni.
Igaz, az anime azért bőven rejt magában buktatókat - az egyik például, hogy a történet kicsit zötyögősen halad előre - mindenképpen érdemes rá időt szakítani, mindenkinek aki egy jó animét keres.